Tapasztalatok a repülésrôl
Végre rászántam magam, hogy összefoglaljam a haza és vissza utamat meg ami még az eszembe jut a repülési tapasztalataimról.
A legfontosabb amit tudni kell, hogy marha drága a repülôjegy aztán hogy marha hosszú az út. Ez kb. 24 órát jelent a levegôben és még pár óra lebzselést a reptereken annak fügvényében, hogy sikerül összehozni az átszállást. Jelenlegi véleményem szerint 2-3 óra az ideális, mert abba belefér egy kis késés, meg hogy az ember átbuszozgasson esetleg egy másik terminálhoz, az elmaradhatatlan biztosángi ellenôrzés és még az is, hogy kicsit körbenézzen a reptéren. Ami tutira nem jó, az 5 óra várakozás 20 órányi repülés után.
Hová érdemes helyet kérni? Nos, ez is kardinális pont, mert én nagyon szeretek az ablak mellett ülni, mert akkor lehet nézelôdni. Ennek csak az a hátránya van, hogy többnyire 2 emberen kell keresztülmászni ha az ember mosdóba akar menni, vagy csak sétálna kicsit. Kicsit egyszerûbb a dolog, a hátsó 3-4 sor, mert ott csak két hely van a 2 oldalsó részen. Meg jó, hogy többnyire egésszen jól elvagyok egyhelyben. Na meg kellôen kis termetû vagyok ahhoz, hogy én ki tudom ki tudom nyújtani a lábam ülve. Ez nagy elôny! Viszont ha valakinek nagyobb mozgás igénye van, annak nem kérdés hogy sokkal jobb ha a folyosó mellett ül.
Aztán fontos tényezô még az aktuális lelki állapot is meg a fáradtsági szint. Pl. ha az ember jól tud aludni a repülôn vagy kellôen fáradt, az komoly elôny, mert jó pár órát el lehet ütni alvással. Általában még párnát meg szemellenzôt is adnak hozzá. Aztán lehet filmet is nézni, a Qantasnak többnyire egésszen kultúr választéka van, bár én 2-nél ritkán jutok túl többön mert mire a másodikhoz érek addigra annyira negatívban van az egymûködésem, hogy semmi nem tud lekötni. Meg addigra kezd el merhára idegesíteni hogy a képernyô kb. 30-40 centire van az arcomtól. Nagyon utálok közelrôl TV-t nézni.
Na de térjünk rá a részletekre: A haza út Karácsony elôtt egészen érdekesen indult. Volt egy kissebb vihar Melbournben és össze-vissza villámlot, amiért a kissebb gépeknek szépen várniuk is kellet. Mi bezzeg lazán felszálltunk. Kicsit rázot a gép, ami annyira nem volt vészes, eltekintve attól az apróságtól, hogy mindezt valahogy mindíg kaja közben sikerükt neki, amikor volt némi veszélye annak hogy leöntöm magam a teámmal vagy a narancslémmel.
De amúgy, mint kiderült a Volán Sárga Villáma után, vagy kötél idegeim lettek, vagy abszolúte nem tudom felmérni a helyzett súlyosságát. Aki nem ismeri a Sárga Villámokat, annak röviden összefoglalom: ez a csodás név a legalább 20, de inkább több, éves sárga buszokat takarja, amik annyira ráznak, hogy képtelenség rajtuk olvasni, mert nem tudja az ember 1 másodpercre sem egyenesben tartani a könyvet. Nem lehet rajta zenét sem halgatni, mert mindent elnyom a motor csodás hangja és az ablakokat meg a szélvédôt a szentlélek tartja a keretben.
Viszont a felhôk felett már érdekes volt felülrôl nézni ahogyan a villámok idônként megvillannak a felhôk belsejében. Ezzel el is voltam egy darabig. Aztán volt vacsi, meg fim, meg pár óra alvás meg reggeli és a 8 és fél óra Hong Kongig egészen kultúráltan eltelt.
Majd másfél óra lebzselés a reptéren, amíg kiraktak a gépbôl minket, hogy takaríthassanak. Hát, Kína is egy érdekes élmény. Pl. mindenkt aki ezzel a géppel ment tovább, felmatricáztak a qantasos kenguruval. Hát, ha ettôl jobban érzik magukat... Aztán a biztonsági ellenôrzésnél oldalt volt egy irósztal ventillátorral felszerelve, ami pont úgy nézett ki, mint a filmekben, amikor a szigorú vámosok félrevisznek valakit hogy valami kétes dolog történjen ott, mint pl. letartóztatás, kenôpénz átvétele vagy valami hasonló. Vagy ahol a plusz egy katona ül, aki mindenki mást ellenôriz. Persze senki nem volt az asztalnál, de az én fantáziámnak sem kell sok alap. ;)
Na de, a kedvencem: az elsô reklám plakát amit megláttam: Egy túrista szuvenír Eiffel toronnyal a kezében, aminek nagy betûkkel a "Made in China" felirat szerepel az alján. Erre azért leesett az állam. Ez most vagy vicces önirónia vagy nyílt nacionalizmus amivel az emberek szemébe vágják, hogy 'nesze nektek, miénk a világ!' Én elsôre röhögtem rajta, aztán gondolkodtam egy kicsit és úgy már mintha lenne némi felhangja a dolognak.
Aztán voltam a Qantas elsô osztályú várótermében, mert a lány aki mellett ültem felajánlotta, hogy bevisz, mert vihet magával egy plusz embert. Szóval ki kellett használni a lehetôséget. Azért ott nem egy rosz dolog várni, mert van egy önkiszolgálós konyha része ingyen kajával meg italokkal, vannak fotelek, TV, számítógépek, wifi és fürdô is!
Aztán újjabb 12 óra a levegôben, amit úgy kb. féltávig bírtam, olvasással, némi alvással, meg a táj bámulásával. Láttam Hong Kong szárazföldi részét, mert sajnos a kevésbé érdekes oldalon ültem. A másik oldalon a sziget volt, ami ugyebár a hard core felhôkarcoló ország. Mondjuk a másik oldalon is leginkább csak felhôkarcolók voltak, ami felülrôl úgy néz ki, mintha legó lenne. Aztán jött egy jó nagy darab Kína, leginkább masszívan a felhôk alatt, majd a himalája, amibôl egy kicsit láttam, és a kedvencem a a hófedte orosz puszta még az Uraltól keletre. Nagyon jól nézett ki, hogy minden tiszta fehér és itt-ott tavak sötétlenek. Láttam egy rakat vasúti sínt, meg talán utakat és tanyákat. Bár elképzelésem sincs, hogy miért jó ennyire a semmi közepén lakni, fôleg télen. Az orosz pusztával úgy egy jó órát el is voltam, de utánna már erôsen untam mindent és 5 percenként néztem az órát. Megcsodáltam még észak Németországot és Hollandiát felülrôl és akkor jött London. Ahol 5 órát vártam...
Ezen a ponton már annyira fáradt voltam, hogy állva el tudtam volna aludni, csak hát a Heathrown ez nem a legjobb ötlet. Úgyhogy szimplán csak gyûlöltem a világot és szenvedtem. Majd némileg meglepett, hogy a repülô nem a terminál mellett várt minket, hanem valahol kint a fenében a felszálló pályán, szóval hering módban buszozás és beszállás a galád módon esô esôben. De itt már totál apatikus voltam és a gépen amint lehetett lendületbôl elaludtam. Aztán hogy feltegye az i-re a pontot, hazafelé az én tiszteletemre hóviharban mentünk le az autópályán, mert ugyebár nagyon havat akartam. Csak mondjuk én Karácsonyra gondoltam volna...
De hát egészben hazaértem, és az a lényeg :D
Aztán vissza Pest felé megint esett a hó, csak hogy érezzem, hogy azért nem felejtett el az idôjárás. :) A vissza út aztán a biztonsági ellenôrzések jegyében telt. Már Ferihegyen becsipogott a fémdetektoros kapu rám. Aztán Londonban is. Bár megnyugtató tény, hogy Londonban mindenkire becsipogott a kapu. A biztonságiak a végén már röhögtek a dolgon, hogy mi a fene van. Hong Kongban viszont már abszolúte felkészült voltam és mindent betettem a dobozokba, amirôl gyanítottam, hogy csipoghat, többek közt a pulcsimat is, amin volt 2 fém karika a kapucni zsinórjánál. Gyanítom ugyanis hogy az elôzô 2 esetben is ô volt a bûnös, mert eddíg soha semmi nem csipogott be, még az övemre sem. Aztán mielôtt visszaszáltunk volna a gépre még mindenkinek megnézték az összes táskáját, amire dunsztom sincs miért volt szükség, de végülis nem baj ha elôvigyázatosak. Aztán hogy teljes legyen az összkép, az itteni vámon is bele estem a szúrópróba szerû ellenôrzésbe, hogy van-e nálam valami amit nem vallottam be. Pl. szalámi? Na gondoltam csúcs, még ez is, mikor már legszívesebben a buszon ültem volna a város felé. Szóval mondtam, hogy a ruhán meg a könyveken kívül tea van nálam, mert ki tudja, hogy az szárított növénynek számít-e? Hát nem. Azt mondták az lehet nálam, azt nem kell bevallani. Végülis legalább leszedte a fóliát a bôröndömrôl és nem nekem kellett levagdosnom.
Fénypont volt még, hogy Londontól egy csapat gimis ült átellenben velem a középsô sorban úgyhogy a mellettem ülô kedvesen felajánlotta, hogy szívesen cserél velem helyet, ha az osztálytársaimhoz közelebb szeretnék ülni...
Harmadszorra viszont már egésszen okésan viseltem az utat. Egésszen jól lekötött a maradék a Galaxis Utikalauz 2. részébôl meg aludnom is sikerült viszonylag többet. Láttam másfél filmet, leellenôriztem, hogy Oroszországban még megvan a hó, bámultam a Himaláját és megnéztem egy nagy szeletet Ausztráliából a reggeli napfényben.
A legfontosabb amit tudni kell, hogy marha drága a repülôjegy aztán hogy marha hosszú az út. Ez kb. 24 órát jelent a levegôben és még pár óra lebzselést a reptereken annak fügvényében, hogy sikerül összehozni az átszállást. Jelenlegi véleményem szerint 2-3 óra az ideális, mert abba belefér egy kis késés, meg hogy az ember átbuszozgasson esetleg egy másik terminálhoz, az elmaradhatatlan biztosángi ellenôrzés és még az is, hogy kicsit körbenézzen a reptéren. Ami tutira nem jó, az 5 óra várakozás 20 órányi repülés után.
Hová érdemes helyet kérni? Nos, ez is kardinális pont, mert én nagyon szeretek az ablak mellett ülni, mert akkor lehet nézelôdni. Ennek csak az a hátránya van, hogy többnyire 2 emberen kell keresztülmászni ha az ember mosdóba akar menni, vagy csak sétálna kicsit. Kicsit egyszerûbb a dolog, a hátsó 3-4 sor, mert ott csak két hely van a 2 oldalsó részen. Meg jó, hogy többnyire egésszen jól elvagyok egyhelyben. Na meg kellôen kis termetû vagyok ahhoz, hogy én ki tudom ki tudom nyújtani a lábam ülve. Ez nagy elôny! Viszont ha valakinek nagyobb mozgás igénye van, annak nem kérdés hogy sokkal jobb ha a folyosó mellett ül.
Aztán fontos tényezô még az aktuális lelki állapot is meg a fáradtsági szint. Pl. ha az ember jól tud aludni a repülôn vagy kellôen fáradt, az komoly elôny, mert jó pár órát el lehet ütni alvással. Általában még párnát meg szemellenzôt is adnak hozzá. Aztán lehet filmet is nézni, a Qantasnak többnyire egésszen kultúr választéka van, bár én 2-nél ritkán jutok túl többön mert mire a másodikhoz érek addigra annyira negatívban van az egymûködésem, hogy semmi nem tud lekötni. Meg addigra kezd el merhára idegesíteni hogy a képernyô kb. 30-40 centire van az arcomtól. Nagyon utálok közelrôl TV-t nézni.
Na de térjünk rá a részletekre: A haza út Karácsony elôtt egészen érdekesen indult. Volt egy kissebb vihar Melbournben és össze-vissza villámlot, amiért a kissebb gépeknek szépen várniuk is kellet. Mi bezzeg lazán felszálltunk. Kicsit rázot a gép, ami annyira nem volt vészes, eltekintve attól az apróságtól, hogy mindezt valahogy mindíg kaja közben sikerükt neki, amikor volt némi veszélye annak hogy leöntöm magam a teámmal vagy a narancslémmel.
De amúgy, mint kiderült a Volán Sárga Villáma után, vagy kötél idegeim lettek, vagy abszolúte nem tudom felmérni a helyzett súlyosságát. Aki nem ismeri a Sárga Villámokat, annak röviden összefoglalom: ez a csodás név a legalább 20, de inkább több, éves sárga buszokat takarja, amik annyira ráznak, hogy képtelenség rajtuk olvasni, mert nem tudja az ember 1 másodpercre sem egyenesben tartani a könyvet. Nem lehet rajta zenét sem halgatni, mert mindent elnyom a motor csodás hangja és az ablakokat meg a szélvédôt a szentlélek tartja a keretben.
Viszont a felhôk felett már érdekes volt felülrôl nézni ahogyan a villámok idônként megvillannak a felhôk belsejében. Ezzel el is voltam egy darabig. Aztán volt vacsi, meg fim, meg pár óra alvás meg reggeli és a 8 és fél óra Hong Kongig egészen kultúráltan eltelt.
Majd másfél óra lebzselés a reptéren, amíg kiraktak a gépbôl minket, hogy takaríthassanak. Hát, Kína is egy érdekes élmény. Pl. mindenkt aki ezzel a géppel ment tovább, felmatricáztak a qantasos kenguruval. Hát, ha ettôl jobban érzik magukat... Aztán a biztonsági ellenôrzésnél oldalt volt egy irósztal ventillátorral felszerelve, ami pont úgy nézett ki, mint a filmekben, amikor a szigorú vámosok félrevisznek valakit hogy valami kétes dolog történjen ott, mint pl. letartóztatás, kenôpénz átvétele vagy valami hasonló. Vagy ahol a plusz egy katona ül, aki mindenki mást ellenôriz. Persze senki nem volt az asztalnál, de az én fantáziámnak sem kell sok alap. ;)
Na de, a kedvencem: az elsô reklám plakát amit megláttam: Egy túrista szuvenír Eiffel toronnyal a kezében, aminek nagy betûkkel a "Made in China" felirat szerepel az alján. Erre azért leesett az állam. Ez most vagy vicces önirónia vagy nyílt nacionalizmus amivel az emberek szemébe vágják, hogy 'nesze nektek, miénk a világ!' Én elsôre röhögtem rajta, aztán gondolkodtam egy kicsit és úgy már mintha lenne némi felhangja a dolognak.
Aztán voltam a Qantas elsô osztályú várótermében, mert a lány aki mellett ültem felajánlotta, hogy bevisz, mert vihet magával egy plusz embert. Szóval ki kellett használni a lehetôséget. Azért ott nem egy rosz dolog várni, mert van egy önkiszolgálós konyha része ingyen kajával meg italokkal, vannak fotelek, TV, számítógépek, wifi és fürdô is!
Aztán újjabb 12 óra a levegôben, amit úgy kb. féltávig bírtam, olvasással, némi alvással, meg a táj bámulásával. Láttam Hong Kong szárazföldi részét, mert sajnos a kevésbé érdekes oldalon ültem. A másik oldalon a sziget volt, ami ugyebár a hard core felhôkarcoló ország. Mondjuk a másik oldalon is leginkább csak felhôkarcolók voltak, ami felülrôl úgy néz ki, mintha legó lenne. Aztán jött egy jó nagy darab Kína, leginkább masszívan a felhôk alatt, majd a himalája, amibôl egy kicsit láttam, és a kedvencem a a hófedte orosz puszta még az Uraltól keletre. Nagyon jól nézett ki, hogy minden tiszta fehér és itt-ott tavak sötétlenek. Láttam egy rakat vasúti sínt, meg talán utakat és tanyákat. Bár elképzelésem sincs, hogy miért jó ennyire a semmi közepén lakni, fôleg télen. Az orosz pusztával úgy egy jó órát el is voltam, de utánna már erôsen untam mindent és 5 percenként néztem az órát. Megcsodáltam még észak Németországot és Hollandiát felülrôl és akkor jött London. Ahol 5 órát vártam...
Ezen a ponton már annyira fáradt voltam, hogy állva el tudtam volna aludni, csak hát a Heathrown ez nem a legjobb ötlet. Úgyhogy szimplán csak gyûlöltem a világot és szenvedtem. Majd némileg meglepett, hogy a repülô nem a terminál mellett várt minket, hanem valahol kint a fenében a felszálló pályán, szóval hering módban buszozás és beszállás a galád módon esô esôben. De itt már totál apatikus voltam és a gépen amint lehetett lendületbôl elaludtam. Aztán hogy feltegye az i-re a pontot, hazafelé az én tiszteletemre hóviharban mentünk le az autópályán, mert ugyebár nagyon havat akartam. Csak mondjuk én Karácsonyra gondoltam volna...
De hát egészben hazaértem, és az a lényeg :D
Aztán vissza Pest felé megint esett a hó, csak hogy érezzem, hogy azért nem felejtett el az idôjárás. :) A vissza út aztán a biztonsági ellenôrzések jegyében telt. Már Ferihegyen becsipogott a fémdetektoros kapu rám. Aztán Londonban is. Bár megnyugtató tény, hogy Londonban mindenkire becsipogott a kapu. A biztonságiak a végén már röhögtek a dolgon, hogy mi a fene van. Hong Kongban viszont már abszolúte felkészült voltam és mindent betettem a dobozokba, amirôl gyanítottam, hogy csipoghat, többek közt a pulcsimat is, amin volt 2 fém karika a kapucni zsinórjánál. Gyanítom ugyanis hogy az elôzô 2 esetben is ô volt a bûnös, mert eddíg soha semmi nem csipogott be, még az övemre sem. Aztán mielôtt visszaszáltunk volna a gépre még mindenkinek megnézték az összes táskáját, amire dunsztom sincs miért volt szükség, de végülis nem baj ha elôvigyázatosak. Aztán hogy teljes legyen az összkép, az itteni vámon is bele estem a szúrópróba szerû ellenôrzésbe, hogy van-e nálam valami amit nem vallottam be. Pl. szalámi? Na gondoltam csúcs, még ez is, mikor már legszívesebben a buszon ültem volna a város felé. Szóval mondtam, hogy a ruhán meg a könyveken kívül tea van nálam, mert ki tudja, hogy az szárított növénynek számít-e? Hát nem. Azt mondták az lehet nálam, azt nem kell bevallani. Végülis legalább leszedte a fóliát a bôröndömrôl és nem nekem kellett levagdosnom.
Fénypont volt még, hogy Londontól egy csapat gimis ült átellenben velem a középsô sorban úgyhogy a mellettem ülô kedvesen felajánlotta, hogy szívesen cserél velem helyet, ha az osztálytársaimhoz közelebb szeretnék ülni...
Harmadszorra viszont már egésszen okésan viseltem az utat. Egésszen jól lekötött a maradék a Galaxis Utikalauz 2. részébôl meg aludnom is sikerült viszonylag többet. Láttam másfél filmet, leellenôriztem, hogy Oroszországban még megvan a hó, bámultam a Himaláját és megnéztem egy nagy szeletet Ausztráliából a reggeli napfényben.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése